A Gyilkosság az Orient Expresszen sikerén felbuzdulva, Branagh újra egy Agatha Christie-krimit filmesített meg, amely talán a második legnépszerűbb könyve: a Halál a Nílusont.
A végeredmény már sajnos nem annyira egyértelmű, mint az Orient Expressznél. Ugyan itt is igyekeztek híres arcokat felsorakoztatni Poirot mellé, de ez a film már vegyes érzelmeket hozott ki belőlem. Részben jó volt: a díszletek, a tájak, a környezet, a szereplők mind nagyon rendben voltak. Hogy maga a kérdéses gyilkosság is csak a film felénél következett be, az kifejezetten jót tett neki,
mert a nyomozás sajnos a film kevésbé jól sikerült része közé tartozik, ami egy kriminél azért nem túl nagy pozitívum. Hogy ki a tettes, azt gyakorlatilag már a terelés első pillanatában kitaláltam, és nem azért, mert annyi eszem van, hanem azért, mert ez egy közel százéves történet, amit azóta számtalan krimiben és egyéb helyeken lemásoltak, így hiába kérkedhet azzal, hogy ő az eredeti, a feltaláló – erre szokták mondani, hogy nem jól öregedett. Mondjuk a végkifejlet így is okozott meglepetést, de a két és negyed órás játékidőt mindenképpen hosszúnak találtam – egy bő félórával kevesebb több lett volna. Már a film nyitányát is kissé feleslegesnek éreztem, ami a világháborúban zajlik, és amolyan Poirot eredettörténetet mutat be.
Ezzel együtt a film nem rossz, bőven vannak pozitív tulajdonságai, de már nem akkora nagy dobás, mint az elődje volt.
